A történet eleje?

Habár kissé korainak tűnhet egy olyan blogon bejegyzést közzétenni, ami arra hivatott, hogy az áprilisban kezdődő életemet Japánban dokumentálja, valójában nagyon hosszú út vezetett el odáig, hogy egyáltalán kimondhassam: áprilistól Japánban leszek. És ez a hosszú út megérdemli, hogy meséljek róla. Talán megadja a keretét (vagy annak egy részét) ennek az egész őrültségnek.

Amikor 2010-ben hazajöttem Japánból komoly válságba kerültem. Halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy mihez kezdjek magammal és az életemmel. A japán szakot eleve úgy kezdtem el, hogy tudtam magamról, hogy nem vagyok bölcsész beállítottságú ember. Lehet, hogy a bölcsészeket kiröhögik, mondván, hogy mindenki el tudja végezni. De az igazság az, hogy ha valaki igazán jól csinálja, akkor a bölcsész szakok (és a kutató szakma) is ugyanolyan nehezek, mint bármelyik másik. A jó bölcsész, az igazi...na az ritka. Én személy szerint összesen kettőt tudok megnevezni a szaktársaim, barátaim között. Én sem tartom magam annak. Van egy bölcsész diplomám, de nem vagyok bölcsész. És soha nem is akartam az lenni. De egész kicsi korom óta olyasmit akartam, aminek köze van Japánhoz. Nem tudom miért. Nem tudom honnan ered ez a nagy szerelem. Csak van és kész. Csakhogy a hazajövetelem után üvöltően éles lett a vészlámpák hangja: oké, és most mit? Most hogyan tovább? Mi lesz belőled? Mihez fogsz kezdeni? Most mi legyen???????????

Végül lediplomáztam és beadtam a jelentkezésemet mester képzésre. Ez tűnt logikusnak. Tudtam, hogy nem nekem való. Hogy nem érzem majd ott jól magam. Csak időt akartam nyerni, de azt nagyon. Az alapképzést nagyon szerettem. Megvoltak a problémák, de összességében véve nagyon jó volt. Olyan emberek között voltam, akik értették, amit mondok, akikkel osztoztam a hobbijaimban és akik között nem éreztem ufónak magam. De a mester már egy más világ volt.

Aztán egy kedves barátommal beszélgetve valahogy kiderült egy álmom, amit régóta dédelgettem magamban és amit nagyon mélyre temettem, mert sose hittem volna, hogy több lehetne, mint álom. De a dolog nem hagyott nyugodni és végül úgy döntöttem, miért ne? Nekiláttam megtanulni a földrajzot és felkészülni egy érettségire. Jesszusom... Így belegondolva, mennyire vicces már? :D Az ember azt hinné (vagy remélné?), hogy ha megvan az érettségi akkor már nem kell többet foglalkozni vele. Erre én leérettségiztem 2007-ben japán nyelvből és 2012-ben még földrajzból is. Baromira remélem, hogy most már elég :/

Ennek eredményeképp összejöttek a pontjaim és felvettek az ELTE-re. Egész életemben szerettem a természettudományokat. Az én egyszerű, nem reálos agyam szintjén. Kis koromban az egyik kedvencem a "Csodálatos Világunk A Föld" c. rajzokkal illusztrált könyv volt. Aztán Amerikában volt egy olyan órám, hogy "Earth Science" és életemben először hevesebben vert a szívem egy tantárgy miatt. Természetföldrajz volt a gimiben is...állítólag. Merthogy semmi emlékem nincs róla. De lehet azért, mert akkor nem álltam még készen rá. Nem tudom. De Amerikában már megérett rá az agyam. És imádtam! De ugye ehhez mi kell? Matematika, fizika, kémia. A Pokol három lovasa. A matematikát gyűlölöm és soha nem is érdekelt. A fizika érdekelt, de síkhülye voltam hozzá, a kémia pedig hidegen hagyott. Esélytelen. Úgyhogy álom maradt. Tudományos cikkeket olvasgattam néha, könyveket vettem, de ennyi. Ennél többet nem tudtam tenni. Csakhogy a bogarat beleültették a fülembe és végül nekiveselkedtem. Elvégre 6 év telt el az érettségi óta, már csak nem félek a matektól, nem igaz? Már biztos túl vagyok rajta, nem? Hát rohadtul nem. 

A lényeg az volt, hogy mivel én nem éreztem magam igazi bölcsésznek, úgy gondoltam szeretnék valamit, amivel kiegészíthetem a Japánnal kapcsolatos tudásomat. Egy másik síkon is meg akartam tanulni gondolkozni. A történelem meg a földrajz pedig kéz a kézben jár. Szóval beadtam a jelentkezésemet a földtudomány szakra. Aki érti a kettő között a különbséget az most röhög egy jót. Aki meg nem, annak elmondom, hogy a földtudomány szakon oktatott tárgyaknak nem sok hasznát vehettem volna, nem lehet összeboronálni a japán történelemmel és társadalomtörténettel. Tudtam én ezt, de annyira azt akartam tanulni! ... Egy hét alatt elvéreztem. Az egész vállalkozás monumentalitása úgy kiütött, hogy fetrengeni sem tudtam. Mit akarok én egy matematikán és fizikán alapuló szakon? Most komolyan? A régi terror túlságosan mélyen gyökerezett. Esélytelen volt legyőznöm. Talán ha újjászületek. Talán. Gyorsan leadtam minden tárgyamat és felvettem az első éves földrajzos órákat. És ezzel megkezdődött a hosszadalmas és pokoli küzdelmem az ELTE-vel. Nem megyek bele a részletekbe, de azt azért elmondanám, hogy nagyon kemény volt. Plusz, aki büfé szakra gondol, annak üzenem, hogy végezze csak el, majd aztán beszéljünk. Ettől függetlenül élveztem a tanulást. Volt óra, amin szájtátva hallgattam a tanárt. Végre nem csak láttam, hanem értettem is azokat a dolgokat, amiket idáig értetlenkedve néztem. Olyan volt, mintha kitárult volna előttem egy kapu egy másik világra. Varázslat! :D

Aztán történt valami, amire nem számítottam.

A tantervi háló az utamba sodort egy olyan órát, amire nyugodtan mondhatom, hogy mindent megváltoztatott. Imádom a természetföldrajzot és úgy gondoltam, hogy végül is összekapcsolható lesz a japán történelemmel. A terv nem változott. Csakhogy a kapun belül kinyílt egy másik kapu és, megkockáztatva, hogy túlságosan drámainak fog hangzani, azt hiszem megtaláltam azt, amivel nekem foglalkoznom kell az életben. Szakmai szinten. És ennek aztán semmi köze Japánhoz. Ez van.

Két okból mentem az ELTE-re. Az egyik, hogy egy kiegészítő tudást szerezzek és biztosítsam magamnak, hogy majd állásom is legyen. A másik, hogy megnöveljem az esélyeimet a kijutásra Japánba a kutatói ösztöndíjjal. Azt hiszem szeretném lezárni magamban végre ezt a Japán ügyet. Sajnos nem tanultam meg annyira japánul, mint kellett volna. És ez kísérti a napjaimat. Reménykedem, hogy most ezzel az úttal ez sikerül és végre lezárhatom. Eszem ágában sincs Japánban letelepedni. Isten ments! De végre szeretnék tisztességesen megtanulni japánul és megszerezni a további szükséges tudást ahhoz, hogy az életben azzal foglalkozhassak, ami az én dolgom. Az, hogy ez sikerülni fog a jövő kérdése. Megvannak a magam kétségei. Biztos, hogy nem lesz könnyű. Túl hosszú időről van szó. 1 év idáig még nem okozott problémát, de most minimum 2 évről, de lehet, hogy 4-ről van szó. Jelenleg úgy érzem magam, mint azon az első héten az ELTE-n. Halálra vagyok rémülve és a testem minden sejtje menekülni akar. Mindaz amiért az elmúlt 3-4 évben dolgoztam itt van egy karnyújtásra és ha tehetném elbújnék előle. Fura dolog, nem? Az eszem az egyetlen, ami visszatart ettől. Az egyetlen, ami hajt. Előre és mindig csak előre. Nem tudom mi vár rám, de muszáj csinálnom, mert egész életemben bánnám, ha most feladnám. Csak arra nem számítottam, hogy ennyire megváltozom 2010-hez képest. Akkor minden vágyam az volt, hogy visszajussak. Most ez már nem ilyen egyértelmű.