Hokkaido

Micsoda??? Még egy bejegyzés???

Dögmeleg van Kansaiban és úgy voltam vele, hogy megérdemlek egy kis szünetet. Nem is tudom mikor nyaraltam utoljára. Talán 2014-ben. Fene se emlékszik. Ahogy véget ért a felvételi (amin btw, átmentem), összepakoltam és irány a reptér. 3 évvel ezelőtt 3 hónapot töltöttem Hokkaidon két külön helyszínen. Az első egy étterem és egy gyümölcsöskert volt, ide jöttem vissza most, a második pedig egy zöldség farm. Mindkét hely nagyon jó volt, de más okokból. Rengeteget tanultam ezalatt az idő alatt magamról is, a növénytermesztésről is, a japánokról is. Szóval összességében véve felejthetetlen élmény volt. Arról nem is beszélve, hogy amikor otthon 38-41°C volt, akkor nekem be kellett gyújtanom este a kályhában, mert olyan hideg volt :3 

Na, szóval. Visszamentem az étterem-gyümölcsöskertbe. Rettenetesen szeretem a tulajékat. Nagyon rendesek. Maga az odaút elég kalandos volt, mivel mikor csap le a kurva taifun ha nem akkor, amikor én is megyek??? Az egészben az a durva, h Hokkaidoig nem szokott elmenni a taifun, akik ott laknak se tudtak ilyenről beszámolni az elmúlt 50 év alatt. Úgyhogy a sziget nem is igazán van felkészülve az ilyesmire, de persze ha fel is lenne készülve, igazából nem nagyon tudnak mit tenni. A helyreállítási munkálatok viszont nagyon precízen és gyorsan zajlottak, ahogy Japán többi részén is így lenne. Szóval a vonatok bizonyos szakaszokon nem jártak, de sokáig nem lehetett tudni, h ez meddig lesz így. Már a reptéren ültem, amikor kaptam egy emailt, hogy kénytelen leszek Sapporoban éjszakázni, mert a vonatom nem jár és másnap tudok menni busszal. Remek :/ Gyors szállás keresés és foglalás. A hely nem volt messze az állomástól, baromi hangulatos volt és olcsó (Khaosan Family Hostel Sapporo). Viszont, én életemben nem tévedtem még így el, mint most. Ami csak azért ciki, mert én nem szoktam eltévedni, de tényleg. Na mindegy. Végül meglettek, én meg aludhattam. Másnap még keringtem egy sort, aztán irány a busz.

Sapporo belváros

Megmondom őszintén, amikor elindultam Kyotoból rohadtul nem volt hozzá kedvem. Végre vége volt a vizsgának, pihenni akartam, aludni, nem csinálni semmit. Nem vonatok meg buszok meg repülők után rohangálni. Nem akartam beszélni senkivel, Batmant (az animált sorozat) akartam nézni és csak ellenni. Hála Istennek, ez majdnem azonnal elmúlt ahogy megérkeztem Furano-ba. Ide jöttek elém. Kaptak egy tök spontán ölelést, ami inkább rólam szólt. :) Én akartam megölelni őket. 3 éve találkoztunk és azóta is mindennap visszavágytam. Furanoból kb 1 óra az út autóval Ochiai-ig, ahol laknak. Ishikawa-san (haver, úgyszint 3 évvel ezelőttről) is ott volt, úgyhogy ő is kapott egy nagy ölelést, amit azóta is hallgatok :P Oké, a japánok nem ölelkeznek, de nem igazán érdekelt. Mondom, h ez rólam szólt. 

Az élet nem sokat változott arrafelé.  Mondjuk a folyó túloldalán leszakadt a fal a taifun miatt. Ment vele az erdő is egy elég nagy darabon O.o  Hatalmas mázlijuk volt, mert az étterem és gyümölcsös is a folyóparton van, ha a leszakadt fal elzárta volna a víz útját, akkor nekik annyi. Ezt leszámítva változatlan volt. A hangok, a színek, a fény ugyanolyan volt. A munka is ugyanaz volt, szerencsére a régi ismerősök is mind megvoltak és el is jöttek látogatóba. Van, aki az csak én kedvemért. És akkor ezen ne hatódjak meg?

Az utak egy része le volt zárva, szóval az étterem is bezárt pár napra. Ha esett, akkor kinti munka sem volt, Mindent összevetve megkaptam a vakációmat. Volt olyan nap, h semmit nem kellett csinálnom. Igaz Batmant nem tudtam nézni, de túléltem :D
Az első nap elmentünk kitakarítani az út menti kis büféjüket. Na, kérem alássan, az a hely siralmas állapotban volt. Teljes pusztulás kb. Majdnem minden berendezésük kuka. Az egészben engem az lepett meg a legjobban, hogy nem sírtak v görcsöltek. Nyilván nem örültek neki. A készleteik egy nagy részének annyi, berendezések mentek tönkre, bevétel kiesés, stb. De nyugalommal és türelemmel kezelték. Én tuti a hajam téptem volna. Az út végén lakó bácsi, aki a család barátja és jelzem baromi jó fej, elvesztette a garázsának az alját. Egy bazi nagy lyuk van ott. Ment vele a finom hal is, meg a leszedett gyümölcsök egy része is, merthogy a fagyasztót elvitte a víz. Szóval beszarás na. Pár nappal később pedig kisegítettünk a közösségi ház konyháján is, ahol az önkéntesek összegyűltek ebédelni, illetve az otthon nélkül maradt emberek laktak.

Az ott Fujiwara-san háza, befigyel a lyuk is

A megáradt folyó a hidat is elöntötte

Ishikawa-san másnap hajnalban elutazott, de addig nyúztam amíg megígérte, h egy nappal hamarabb visszajön és akkor még legalább 1x tudunk találkozni. Ezt viszonylag nyugis napok követték, jött egy francia lány is, szóval nem voltam egyedül. A munka úgy néz ki, hogy heti 6 nap, napi 6 óra. Keddenként van a szabadnap, úgyhogy ilyenkor elmentem Camille-al felfedezni a környéket. Mivel a vonatok egy jelentős része nem járt, ezért stoppoltunk. Hokkaidon ez tökre elfogadott és többnyire 5 percen belül megálltak nekünk. Camille nagyon szeret stoppolni, marhára élvezte. Ez mind szép és jó, de semmit nem tud japánul, szóval a beszélgetés az rám hárult. Viszont meglepő módon tökre jól elbeszélgettem mindenkivel. Étteremben is. Rengeteget fejlődött a társalgási képességem, amire nem találok magyarázatot. Oké, hogy április óta itt vagyok, de a boltokon kívül sehol nem használom a japánt. Suliban, koliban mindenkivel angolul beszélek. Szóval nem értem.

Első alkalommal Biei-be mentünk megnézni az ún. patchwork field-et. A nevét onnan kapta, hogy a földeken mindenféle dolgot termesztenek, amiknek eltérő színűk van (nyilván) és mivel a táj nagyon dimbes-dombos, ezért az egész egy takaróhoz hasonlít. Sajnos mi már lemaradtunk a mindenféle színről, de így is kellemes volt. És az elektromos biciklit is kipróbáltam! Nagyon fura, de nélküle meghaltunk volna :P

Van Bieiben egy híres tó, Aoi-ike vagyis Kék-tó néven fut. A képek alapján a Gyilkos-tó ugrik mindig be, de a nevét a hihetetlen kék színéről kapta. Viszont a taifun teljesen tönkretette, ideiglenesen lezárták, úgyhogy más után kellett néznünk. Ettől északra van a Shirogane-onsen és a Shirahige vízesés is. Illetve jó pár turista út kiindulópontja, ami halad neki a Daisetsuzan Nemzeti Parknak és a vulkánoknak. Volt buszjárat, de vagy 2 órát kellett volna rá várni, szóval Camille bevetette magát, miközben én próbáltam a tenyerem mögé bújni. Egy nagyon helyes anyuka és a fia szedet fel minket. A néni Bieiben született és elhozta a fiát, h megmutassa neki a várost. A srác meg a Japán Önvédelmi Erőknél szolgál. Nem igazán ismerem a rendszert, de úgy tűnik vlmi speckó egységben. Nagyon aranyosak voltak. Nem csak elvittek minket, hanem eljöttek velünk a vulkán múzeumba is, csak aztán váltunk el. Visszafelé sétáltunk egy kicsit az erdőben, majd leültünk a buszmegállóba várni. Szerencsére Camille megint nem bírt magával, úgyhogy spóroltunk 1 órát és vagy 500 yent :D Most egy nagyon érdekes fiatal pár vett fel minket. Igazán rendesek voltak. Master és Miyuki-san pedig hazafelé menet felszedtek minket.

A második szabadnapunkon pedig már rögtön az út végéről stoppoltunk. Nagyon menők voltuk. A srác elvitt minket Furanoig, ahol kemény 2 perccel sikerült lekésnünk a vonatot. Viszont így maradt annyi időnk, h felkutassuk a sajttortámat *_* Szavaim nincsenek arra a csodára. Varázslatosan finom. Soha, sehol nem ettem ilyet, csak 3 éve Furanoban. Ha már a taifun miatt nem ehettem a kedvenc halamból készült sashimit, akkor a világ legfinomabb sajjtortáját levadásztam. Kellett, mert ahol venni "szoktam", ott most pont nem volt. A vonattal elmentünk Kamifurano-ba, majd onnan busszal fel a hegyekbe a Tokachidake-onsen-hez. Innen indul a túraút a hegyekbe, ugyanabba a nemzeti parkba, mint ahol előző héten voltunk. Megfelelő felszerelés hiányában nem mehettünk fel a csúcsig, de elmentünk egy kráterig. Fantasztikusan tökéletes volt! Egészen meghatódtam. Életem első, működő vulkánja. Első, de nem utolsó! *_* Legközelebb pedig felmegyek a csúcsig (ami szintén egy kráter). Japán tele van csodálatosabbnál csodálatosabb természeti képződményekkel! Autó nélkül van, amit nem lehet megközelíteni, de mindenhova máshova megpróbálok eljutni.
A környék tele van medvékkel, de ezúttal sikerült elkerülnöm őket. Nem volt nálunk csengő, szóval kénytelenek voltunk végigdumálni az utat, amit erdőben/természetben nem szeretek. A kráter felől egy patak haladt a völgy felé, aminek a vize meleg volt. Időnként nehéz volt eldönteni, hogy a leereszkedő felhők vagy a víz hője miatt láttunk rosszul. Érezni lehetett a kén szagát a vízen is, meg egy kicsit a levegőben is. *_* Soha életemben nem láttam még ilyen tájat és túlszárnyalt mindent, amit elképzeltem! ❤

Ide mentünk fel

Nem volt szép időnk, de az tuti, hogy sejtelmessé tette a környéket

Ezen battyogtunk fel. A víz totál tönkretette az utat

Élet és halál között....muhahahaha! XD

A háromszemű mosolygós szikla

A busz, ami visszavitt volna minket az állomásra csak másfél óra múlva jött, úgyhogy Camille megint akcióba lendült. Ötödik és egyben utolsó stoppolásunkra sokat vártunk, de végül egy kedves lány hozott el minket. Óriási mázli volt, mert Furanoig ment és elvitt minket is. Megint spóroltunk időt is, meg pénzt is. Furanoban van egy Ninguru Terasz nevű hely. Ide akartunk eljutni. De ahogy már említettem, Hokkaidoban a közlekedés nem egyszerű. Ezért ahelyett, hogy megint egy órát vártunk volna a következő buszra, lesétáltunk pár megállót (a fél várost tkp). A terasz egy elvarázsolt világot kelt életre. Legalábbis az én szememben. Napközben is kellemes, de este, kivilágítva tényleg olyan, mintha egy mese elevenedne meg. Az erdőben áll és a kis kunyhók mindegyikében vlmilyen kézműves mester dolgozik. Van aki papírral, van aki fémmel, üveggel, gyapjúval, van aki pedig fával és erdei termésekkel. Tényleg szép dolgokat árulnak, de ennek megfelelően az árát is megkérik mindennek. Az erdőben bolyongva pedig először egy kávézó-sütizőhöz, majd egy bárhoz lehet eljutni, amit a "miserable smokers"-nek címeztek :D Master értünk jött, úgyhogy a hazaúttal sem voltak gondok.

Összességében véve megint nagyon jó időt töltöttem el Hokkaidon. Egyáltalán nem volt kedvem eljönni. Szeretem az ottani munkát, az embereket. Az elején az ott töltött idő csak még jobban összezavart. Reméltem túljutok azon, hogy nekem a Hokudaira kellene járnom, de pont az ellenkező hatást értem el. Ugyanakkor szép lassan rájöttem, hogy még ha oda is járnék, az se lenne ugyanaz, mint az étteremben lenni. Ugyanúgy egy városban élnék, ugyanúgy elszakadva attól, amit igazán szeretek. Szóval azt hiszem Hokkaidot megőrzöm a nyári mentsváramnak, de maradok Kyotoban tanulni. A suli lassan elkezdődik és nem tudom mit tartogat a számomra. Eddig nem nyűgözött le és kétlem, h ezután letudna. De ez van, ebből kell kihozni amit csak lehet. Hokkaido téli arcát nem láttam még. Lehet ez lesz a következő ;)