Huh...

Na, megérkeztem Japánba. E mögött az egy mondat mögött meg persze annyi érzelem van, hogy azt szavakkal ki sem tudnám fejezni. De mielőtt bárki is valami fennkölt, magasztos dologra gondolna, sajnos ki kell ábrándítsam. Profánul kifejezve: elég szarul érzem magam. Illetve, éreztem. Ma már kicsit jobb. Annyira legalábbis, hogy elkezdtem kipakolni a bőröndömből, bele a szekrénybe. Idáig ugyanis a táskáimból éltem. A káosz makacsul tartja magát és azt hiszem fogja is, amíg csak el nem jutok oda, hogy a koszt nem bírom elviselni. De minden csili-vilire ki volt takarítva, szóval egy darabig még jó vagyok. :P 

A pakolás egy kisebb idegrohamot leszámítva eléggé flottul ment. 2x23 kg-t vihettem magammal. Ezt sikerült 1x24,5 és 1x17-el megoldanom. De a Finnair nagyon furcsa. Problémát csináltak abból, hogy az egyik túllépte a megadott súlyhatárt, hiába volt a másik kevesebb, mert hogy összevonni nem lehet. De a kézipoggyászt simán fel lehetett adni, ami így egy 3. csomagot jelentett. Amúgy nem vagyok tőlük elájulva. Mosolytalan, savanyú banda. Semmi extra kiszolgálással. Nekem már csak az Emirates meg a Qatar marad. Igaz, h jóval hosszabb velük az út, de kedvesek, figyelmesek, udvariasak és az étel isteni. 

Szóval a repülőút egy kisebb malőrt leszámítva jól zajlott. Volt némi kiborulás, azt borral orvosoltam és a 3 deadalonnak meg a 2 és fél filmnek, amik végig dumáltak a fülemben hála átaludtam az utat. 

Országba bejutás simán zajlott, pedig a szorosra tekert fél kg pirospaprika, ami a röntgen alatt tuti úgy nézett ki, mint a heroin miatt aggódtam. De persze nem jobban, mint a 2 szál Gyulai kolbász miatt, vagy löncshús és egyéb magyaros ételek miatt :P

Kiérve az első utam a drága, kedves Softbank felé vezetett, ahol a jp mobilomba próbáltam életet verni. Erről csak annyit, hogy most van egy 5000 yenes feltöltőkártyám és egy telefonom, ami nem működik. 

Az előre megrendelt buszt szépen megtaláltam, nem problémáztak a 3. csomagom miatt sem és örömmel állapítottam meg, hogy rajtam kívül egy csomó külföldi utazik rajta. Sajnos mint kiderült ebből csak egy jött a kollégiumba, ahova kerültem, de az a csaj szuper jó fej, szóval elégedett vagyok. 

A kollégium 1 órára van az egyetemtől, ami nem valami jó. A közlekedés nagyon drága Japánban. Viszont szép és tágas a szobám. Hangulatos. Van benne egy pici konyha és egy egész méretes fürdőszoba. Majd készítek róla képeket, ha már eltűnt a káosz. A kilátás gyönyörű. Az ablakból a városra látok rá, ha akarnék akkor a kis erkélyre is kiülhetnék egy sörrel, merthogy erkély is van (meg sör is). A folyosó felőli kilátás viszont az abszolút csúcs. Erdőre látok rá, amit a most virágzó cseresznyefák megszíneznek. El se tudom képzelni milyen csodaszép lehet ősszel, amikor minden vörös meg sárga! Van még egy eléggé elhanyagolt sportpálya is előttem, ahol néha látok kutyákat. Nagyon jó pont! 2 baj van csak a hellyel. Az egyik, h az ablak/erkély alatt fut az út, ahol irdatlan sok autó mászkál és nagyon behallatszik minden, még csukott ajtón keresztül is. Nyáron biztos, hogy meg fogok bolondulni. Az otthoni csend után, ez durva. A másik, hogy olyan ez a hely, mint egy szellemváros. 120 fős a kollégium, de csak kb. 60-n laknak itt. Összvissz, jó ha 10 emberrel találkoztam idáig. Mindig olyan kihalt, mintha egyedül laknék itt. Szörnyű. Hol vannak a király kis ping-pong meccsek meg a mozi esték, amik Osakaban voltak?????!!!!! Fuck! T_T

Rögtön az érkezés után úgy alakult, hogy elvittek minket a városházára elintézni a lakcím bejelentést, meg az egészségbiztosítást. Amúgy magunknak kellett volna, de mázlink volt, mert a nepáli lány tanára eljött segíteni. Hát, nélküle nehézkesen ment volna. Másnap Oulaval  (Marokkó) felkerekedtünk, hogy Zita segítségével, aki már egy éve itt van, elintézzük a számlanyitást a bankban (így kapjuk meg az ösztöndíjat) és beiratkozzunk a suliban. Hihetetlen. Érkezés után egy nappal kész voltunk mindennel! 

Ez volt kedden.

Szerdán, hm... lássuk csak. Megvolt a szintfelmérő. Ehem...khm...igen. Nos... "Örömmel" láttam, hogy tesztben szereplő dolgok 90%-t már tanultam. De a tudományom itt ki is merült. Nem volt már bennem annyi erő, hogy ezeket mind át is nézzem, így a tesztnél csak köszöntünk egymásnak, mint régi ismerősnek, aztán beálltam a találgatók és tippelők népes táborába. Siralmas, hogy mennyire nem tudok japánul. Szóval ezt elbénáztam, na. Eredmény még nincs. Majd lesz. Höh. 

Ezeket a "színes" kalandokat meg vásárlással "dobtuk fel". Igyekeztünk beszerezni néhány hasznos holmit. Tegnap végre lett egy serpenyőm, bögrém, tányérom, törülközőm. Szép lassan összeszedjük a szükséges dolgokat. 

A teszt után lesétáltunk néhány megállót a Kamogawa (Kamo folyó) mentén. Elég fájdalmas érzés volt. Utoljára 5 és fél éve voltam a partján,  Mónival és Annával. 

Bementem egy Book off-ba is, ahol olcsón lehet jó állapotú használt könyveket venni. Meg mangát :D Ezek a könyvesboltok voltak számomra a Paradicsom. És most nem éreztem semmi. Sose gondoltam volna, hogy így megváltoznak a dolgok, hogy én így megváltozom. Azért ez a "semmit nem éreztem dolog" szíven ütött.
Ma pedig, csütörtökön, végre felkerestem a tanáromat. Nos, elég érdekes volt. A tanárról nem lett jobb véleményem, szemernyivel sem. Állt, mint egy faszent. Semmit nem tudtam meg tőle. Pedig másfél órát vártam rá, szarrá ázva (olyan eső volt ma, de olyan! Teljesen elázott az én gyönyörű szép cipőm :( T_T) De a kutatócsoport egész szimpatikus. Családias hangulat uralkodik benne, sok a külföldi. Úgy tűnik elég komoly munka zajlik benne, ami megijeszt, de majd csak lesz valami. Nagyon új még nekem ez a terep, rengeteg behoznivalóm van.  Azt mondták nekem, hogy itt mindenki eltérő témában kutat, szóval remélhetőleg lesz nekem is helyem ebben az egészben. 

Kaptam egy asztalt, számítógépet két monitorral. Azért ez elég durva :D
Kissé erőltetik a családiasságot. Be kell járni rendszeresen, még a nyelvi kurzus alatt is. Közös ebéd, stb. Nem szeretem az ilyet, de csak mert kötelezővé teszik. Amúgy nem rossz ez.
Viszont ma éreztem először, hogy talán mégis működhet ez az egész. Idáig ugyanis komolyan kétségbe vontam az épelméjűségemet. Nem az vagyok már, mint az, aki évekkel ezelőtt elhatározta, hogy megszerzi ezt az ösztöndíjat, vagy aki nekiment a földrajz alapképzésnek, de még csak nem is az, aki leadta tavaly a jelentkezési lapjait. Japán sem az már számomra, ami régen volt. Lekopott róla a csillogás. Talán nagyképűen hangzik, de majdnem mindent láttam már, amit látni akartam. Kulturális téren legalábbis. Ami régen örömöt szerzett, amitől hevesebben vert a szívem az már nem hoz lázba. Minden ismerős. A nehézségeken már nem segít át a tudat, hogy a "vágyott Japánomban" vagyok. De 2 napja, vagy hogy, rájöttem mi az, ami viszont igen. A vágy, hogy szakmailag fejlődjek. Ez pedig új nekem. Ilyet sose éreztem.
Segített az is, hogy Csokival beszéltünk. Mondott valami okos dolgot, amit megpróbálok szem előtt tartani. Bepillantást nyertem ebbe a témába a földrajz alatt. Most viszont belépek a világába, eljött az idő arra, hogy megtanuljam. Nem vagyok szaktekintély és senki nem várja el tőlem a Nobelt. Haladok a magam módján, a magam ritmusában. A hamariságomat pedig megpróbálom visszafogni.